Ma elmentünk az orvoshoz a Szilivel ellenőrzésre a mandulagyulladás miatt, és elvittük Rozit is mert már brutál kiütések vannak a combján, és nem múlik. Minden rendben van, hála égnek. Amikor a Rozit lefektettem a vizsgaló asztalra, természetesen elkezdett torka szakadtából ordítani, mert lefeküdni olyan fájdalmas. Erre a kinti váróból Szili fejvesztve rohant vissza, oda búj a Rozihoz, és elkezdte vigasztalni,hogy semmi baj nem lesz, ne aggódjon, és nem kell sírni, a doktornéni csak segít. Nagyon aranyos volt. Persze hétfőn ő ugyanígy ordított, de azt gyorsan elfelejtette, úgy látszik :-)
Ilyenkor dobban meg az ember szívének olyan szeglete, amiről az anyaság előtt nem is tudott. Ekkor érzek egy kis megnyugvást, hogy talán mégsem csinálok annyi mindent rosszul, és hogy ők mindig ott lesznek egymásnak, még akkor is ha most olyan sokszor veszekednek, és a Szili rendszeresen, szándékosan lepukizza a Rozit (anti-magic moment)...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése