Így nem mentem ciprusra

Előre szólok, a bejegyzés nyomdafestèket nemigazán tűrő kifejezéseket is tartalmazni fog.

Vissza sem tudom olvasni az előző bejegyzésem, mert a ciprusos rèsznèl elkap a bőgés. Ma reggel repültem volna. Minden kész volt, minden le volt szervezve, bőrönd bepakolva, repülőjegy kinyomtatva, csak ez a rohadék élet cseszett ki velem, de nagyon! Igaz, a ciprusi út meghiúsulására utaló jelek elég régre nyúlnak vissza. Úgy volt, hogy Szilárd vesz ki szabit, és ő lesz a gyerekekkel. Valaki persze mindig besegített volna neki. Anyósom jött volna a terveim szerint pár napra, de mielőtt még megkérdezhettem volna, kiderült, hogy pont a kirándulás ideje alatt operálják. Ezt mèg viszonylag könnyen le is nyeltem, hisz van más megoldás is. De amikor a Szilárd főnöke nem akarta alá írni a szabadságos papírt, az már k...vára kiakasztott. De ez viszonylag gyorsan megoldódott, végül alá írta, szerintem csak erőfitoktatás volt.
Múlt héten elkezdett fàjni a hátam, de olyan szinten, hogy mozodni alig bírtam. Gondoltam egy kis masszázs biztosan segít majd, hát nem. Vesegyulladásom van, de ez csak ma reggel derült ki, de ez nem akadályozott volna meg az utazásban. Viszont biztos ami biztos hét elején minkét gyerek benáthásodott. Szilit hètfőn nem is vittük oviba. Aztán keddre mintha át is ment volna rajta, de Rozi belázasodott. Gondoltam az egy héttel azelőtti bárányhimlő oltás miatt. Nem csináltam belőle ügyet, adtam a nurofent és kész. Tegnap este amikor már a zuhanyozáshoz készülődtem, beütött az a rohadék kib...szott kènköves mennykő. Szili úgy belázasodott gyakorlatilag egyikk percről a másikra, hogy a nurofen ellenére is 40°C közelire emelkedett a láza. Ekkor már sejtettem mi lesz ennek az egész történetnek a vége. Szilárd bemászott vele a kádba a zuhany alá. Én meg csak álltam, és fogalmam sem volt mit csináljak. Menjek? Ne menjek? Tehetetlennek, csalódottnak, szomorúnak éreztem magam. És az ordító, láztól égő gyerek rám nézett a zuhanyzó párás üvegén keresztül olyan kétségbeeséssel a szemében, hogy rögtön tudtam, maradok. Akármennyire is dühös voltam a helyzetre, az életre, Istemre, mindenre és mindenkire aki ezen a bolygón él és mozog, tudtam, hogy mást nem tehetek, anya vagyok! Most kell bizonyítanom a gyerekemnek, történjen akármi, rám számíthat (ezt is bőgve írom, pedig azt hittem már elapadtak a könnycsatornáim a mai rekord mennyiségű görcsös bőgésrohamaim után, egyszerűen most minden kijött ami eddig bent szépen lassan gyűlt). Lefeküdtünk aludni. Csak néztem a plafont, nem voltam álmos. Vegyes érzéseim voltak (akkor még nem bőgtem :-D ) Részben megnyugtató volt a tudat, nem kell itthagynom őket, másrészt elmondhatatlanul csalódott voltam, hogy nem jött össze a csajos ciprus. Az volt a legroszabb, amikor Szilárd elment Veriért, hogy kivigye a reptérre, én meg maradtam otthon a fecsegő csacsogó gyerekekkel, akiknek látszólag semmi bajuk nem volt már reggelre. Anya sem volt izgi, hisz itt volt köri és mama, akik terv szerint jöttek 6-ra, ahogy megbeszeltük. Csak én maradtam szarban, èn álltam ott egyedül, az a kétségbeesett gyerek nem nekem csacsogott. (Persze örülök, hogy ennyire szeretik a körit.) Èn meg csak bőgtem, mint a hülyegyerek (na ekkor indult meg a bőgéslavina).
Azért a történethez tartozik, hogy ma estére megint nagyon felment a Szili láza, fürdettük, és hatkor bekérte magát az ágyba, mert fáradt. Sejtem milyen éjszakánk lesz... Összességében úgy érzem jól döntöttem, de mindemellett életem egyik legroszabb napja a mai. Veri már cipruson. Holnap megy Diana, és tényleg, tényleg őszintén kívánom, hogy helyettem is érezzék jól magukat, és igyanak egy kávét egy tengerparti kávézóban! Egyszer bepótoljuk! T U T I !!!