Annyiszor akartam írni már, de... de nem jött össze. Megbetegedtünk, mindannyian. Eddig Szilárd egész jól húzta,de ma reggel nár ő is köhögött. Szegény Rozival tüdő röntgenre futottunk, és semmi jóval nem bíztatott az orvos. Már azt hittem, az a sorsom, hogy ahány gyerekem van, mindegyikkel 3 hónapos korában kórházba kell mennünk. Az volt a szerencsénk, hogy a vérvétel és a röntgen eredménye is jó volt, így megúsztuk csak antibiotikummal. Szerencsére már egy fokkal jobban van, de nem tökéletes. 

Közben más változások is vannak. Szili újabban megint köztünk alszik, de egyáltalán nem bánom, sőt! Így mindannyian jobban alszunk, vagyis inkább úgy mondom, hogy így legalább alszunk. Őszintén szólva én sem érezném magam jól, ha az összes családtagom egy szobában aludna, engem meg száműznének egy másikba. Különben is, régen nem 1-2 évig aludtak együtt a családok, és mégis jó emberek lettek belőlük. 

A házi munkát is úgy-ahogy tudom végezni, főleg mióta rájöttem, hogy a gyerekek akkor is vesznek levegőt, ha nem bámuljuk őket görcsösem :-) Ráadásul szépen fejlődik is (pedig jóval kevesebbet tudok foglalkozni a Rozival, mint annak idején a Szilivel), már nem sok hiányzik, hogy hasra forduljon, meg volt az első hangos kacagás is. Szóval folynak az események. 

Szili mondta: Hihetetlen, miket mond ez a gyerek, annyit lehet nevetni rajta! A minap azt kiabálta utánam, mikor kimentem a szobából, hogy "Hajni, gyere vissza, te büdös!" 

A hímzéssel alig haladtam, nem  érdemes mutatnom, majd ha már látványosabb lesz a haladás. 

Az ünnepeket (gyerek sikoltozást leszámítva) csendesen töltöttük, kiélveztük, hogy együtt lehetett a család. Szili nagyon örült a fának, az ajándékoknak is. Nagyjából ennyi fér bele most. Vágyom már azokra a napokra, amikor picit leülhetek valamit kreatívkodni, de tudom, egy ideig ez még álom marad...

Még néhány kép a hétköznapokból: